Takács Orsolya személyében korszakos egyéniség búcsúzik a vízilabda-válogatottól

Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyik csapatsportban van még olyan játékos a Földön, aki három év alatt a nulláról eljutott volna a világbajnoki címig. Takács Orsolya, kerületünk büszkesége ilyen vízilabdázó. Világ- és Európa-bajnok – sajnos újabb trófea, legalábbis a válogatottal, már nem járulhat gyűjteményéhez, mert a budapesti világbajnokság befejeztével bejelentette visszavonulását. De csak a nemzeti együttestől, mert anyaegyesületében, a BVSC-ben még folytatja pályafutását.

Takács Orsolya, mint megannyi sorstársa, természetesen úszóként kezdte. Csakhogy tizenhét éves korára pályafutásán válaszúthoz érkezett.

„Ekkorra egyértelművé vált számomra, hogy nem lesz belőlem világbajnok úszó. Viszont az úszás, az uszoda nem engedett, kellett valami megoldást találnom. Ez a megoldás a vízilabda volt. 2002-ben átnyergeltem a labdás rokonsportágra, és legnagyobb meglepetésemre három évvel később már a világbajnoki dobogó tetején álltam társnőimmel Montrealban. Hogy ez így történhetett, azt Faragó Tamásnak köszönhetem” – kezdte a visszaemlékezést a sportággal való ismerkedésre a négyéves kora óta kerületünkben élő vízilabdázó, akinek csak egy ugrás volt eljutni a találkozónk színhelyére, a rózsavölgyi Ady Endre útról a Savoya Park kávézójába.

„A balsikerű athéni olimpia után hét helyen kicserélődött a válogatott csapat, Tonó az alkatom alapján választott ki úgy, hogy alig hároméves vízilabdás múlt állt mögöttem. Biztosan látott bennem fantáziát, én pedig szorgalommal, kitartással igyekeztem meghálálni a bizalmat. Veretlenül, sőt, pontveszteség nélkül megnyertük a 2005-ös montreali világbajnokságot, még kimondani is hátborzongató, a csoportban és a döntőben is legyőztük az Egyesült Államok manapság verhetetlennek tartott válogatottját. Nekem álomszerű volt ez a montreali világbajnokság, húszéves voltam, azt sem tudtam, mi történik körülöttem, csak játszottam. Amikor Tonó beküldött a vízbe, akkor beugrottam, és igyekeztem megcsinálni, amit az edzőm kért. Többnyire sikerült. Így hát, ha lehet azt mondani, azonnal a csúcson kezdtem. Idén a budapesti volt a hetedik világbajnokságom.”
Ebbe a tizenkét évbe belefért három olimpiai negyedik hely, hat Európa-bajnokság – négy bronz- és egy aranyéremmel –, és tengernyi élmény.

És hat szövetségi kapitány.

Volt, aki nem hagyott benne maradandó nyomot, másokra szívesen emlékszik a búcsúzó Takács Orsolya.

„Az első Faragó Tamás volt. Sokat törtem a fejem, hogy róla mit mondhatnék, legyen elég annyi, neki köszönhetem, hogy most itt beszélgethetünk. Szilágyi Péter és Godova Gábor után Petrovics Mátyás következett. Matyival remek az együttműködés, jó szakember és nagyon jó ember. A BVSC-ben is ő a klubedzőm. Merész Bandi négy évig irányította a válogatottat, neki „a DNS-ében van” a vízilabda, hiszen az édesanyja, Ördög Éva indította be Magyarországon a sportágat. Az ő időszakában lettem itthon 2010-ben az Év vízilabdázója. Birge? Pontosabban Bíró Attila, a jelenlegi kapitány – nos, ő úgy robbant be az életünkbe, mint egy hurrikán. Nála játszottam szerintem a legjobban – általában is az a kulcs a vízilabdához, hogy az ember folyton igyekezzen javulni, akár még túl a harmincon is.”

Orsi természetesen nem hagyja abba a vízilabdázást, nevelő egyesületében, a BVSC-ben – ahová olaszországi, bolognai és bogliascói légióskodás után tért vissza – folytatja még.
„De már csak napi egy edzéssel. Lassan a póló utáni életre is gondolnom kell, edző nem szeretnék lenni, de valahol a BVSC vezetésében el tudnám képzelni a jövőmet” – tervezget.
Orsinak rendkívül sokat jelent Budafok, a kerület.

„Szerintem tökéletesen ráillik Budafok-Tétényre a mottónk: Kisváros a nagyvárosban. Csöndes, nyugodt ez a környék, ugyanakkor minden megtalálható itt, ha nem akarunk, el se kell mennünk innen. Ha meg igen, akkor gyorsan elérhető a Belváros. Nekem már a nagymamámék is itt laktak, mi négyéves koromban költöztünk ide, ha tehetném, az egész életemet Budafokon élném le” – mondja.

A válogatottól búcsúzó egykori csapatkapitány nem félti szeretett sportágát.

„A mai női vízilabdát nem is lehet ahhoz hasonlítani, amilyen akkor volt, amikor én elkezdtem játszani. Látványos, gyors lett a játék, ma már nem lehet ellavírozni egy mérkőzésen, minden másodpercben figyelni kell. Az olimpián, már Tokióban, tizenhárom helyett tizenegy tagúak lesznek a csapatok, cserébe kettővel emelkedik a részt vevő válogatottak száma – érdekes változtatás, meglátjuk, hogyan bírják a csapatok a szűkebb kerettel. A magyar válogatott generációváltás előtt áll, egyelőre csak én jelentettem be a búcsút, a többiek nevében nem beszélhetek, de bármi előfordulhat. Ez persze már nem az én gondom, azt hiszem, éppen időben fejezem be válogatottbeli pályafutásomat. Fáj, hogyne fájna, hogy a Margitszigeten nem tudtunk bejutni az elődöntőbe, de azt hiszem, az ötödik hely megszerzésével legalább a becsületünket megőriztük. Hej, ha azt a Kanada elleni meccset törölni tudnám az emlékeimből!” – sóhajt Takács Orsolya.

Még az a szerencse, nagyságrendekkel több olyan válogatott mérkőzés van az elmúlt tucatnyi évből, amire visszaemlékezhet…

Ch. Gáll András/BORNEGYED MAGAZIN

MEGOSZTÁS